Megint minden olyan gyorsan történik körülöttem, hogy viszonylag kevés időm marad arra, hogy lejegyezzem. Mégis, ma már úgy éreztem muszáj írnom.
Jó pár olyan dolog is foglalkoztat, amit még itt sem feltétlenül szeretnék leírni, hiszen a blogom nyilvános, és ezen nem is akarok változtatni.
Eseményekről, a múlt hét óta, csak úgy dióhéjban, hogy mégis meglegyen a napló jellege a dolognak, aztán áttérek szerintem a könyvecskémre amit írok.
Szóval. Szerintem kb. szerdán írhattam utoljára. Aztán a hét vége nyüzsisen eltelt, főként új munkaköröm betöltésével. Mindenki, de komolyan mindenki elhúzott nyaralni, ezért sok plusz munka és felelősség szakadt a nyakamba, ám sosem voltam az az ember aki ilyenkor nyafog, vagy feladja, ezért hát, kihívásként tekintettem ezekre.
Hétvégén aztán jött a jól megérdemelt pihenés. Péntek este elkezdtek hozzánk szállingózni a barátaim az ország különböző pontjairól. Elsőnek szülővárosomból jött egy gyerekkori barát. Kedvelem őt és a sok év ami mögöttünk van összeköt minket, azonban nem mindig értem miért súrlódik a személyiségünk, mikor csomó más emberrel ez nem okoz gondot, vagy akivel gondot okoz, azok lemorzsolódnak az évek alatt. Mindenesetre, míg neten írogatva jól elvagyunk, mikor személyesen szurka-piszkálódunk, akkor mind a ketten nagyon a szívünkre vesszük. Pedig azt mondják az írásbeli kommunikáció sokkal félreérthetőbb, hiszen hiányoznak belőle a nonverbális jelek.
Vele, mint sokszor más látogatóimmal is, azonnal soppingolni indultunk. Én azt hittem viccel, mert mégiscsak pasi, de nem. Kérdezte, egyből, hogy el tudunk-e menni cipőt meg táskát venni, én meg rávágtam:”Felőlem!” Nem elsőnek fordul elő, hogy valaki aki meglátogat pont itt talál olyan holmikat, melyek tartós fogyasztási cikknek számítanak. Ő is kapott egy kényelmes csukát, bár a táskával nem volt szerencséje. Kérdeztem a boltban, hogy segítsek-e választani, vagy nézelődjek. Ő utóbbit adta feladatomnak, azonban nagyon hamar eluntam. Nem szeretek csak úgy céltalanul lődörögni egy boltban… ebben nem vagyok tipikus csaj. Aztán mondtam neki, hogy menjünk el akkor már sörért is, meg ha nem bírja vacsiig, akkor kajáért.
Miután végeztünk mindennel, megjöttek a többiek is. Minimálisat kellett csak várakozni az állomáson, de legalább addig dumálgattunk. Kiválasztotta hol fog aludni. Megbeszéltük, hogy mindenki majd csak érkezési sorrendben mond egy ágyat, és abban fekszik. Szerintem vicces volt, főleg, hogy az én fekhelyem a párom mellett tuti volt.
Ahogy mindenki beült az autóba, egyből jó lett a kedv, bár én már majd szomjan vesztem. Míg vezetek nem iszok egy kortyot sem, de csak sör volt nálam. Otthon aztán, míg vártuk, hogy párom végezzen a munkával, addig iszogattunk. Ezután átsétáltunk egy pizzériába, aminek szép nagy kerthelyisége van. Szerintem mindenkinek tetszett. Fincsi volt a kaja is, és rendesek voltak, mert barátnőmnek, akinek ételintoleranciája van, készítettek külön amit ehetett. Néhány vörös ír sört is megittunk, és sokat, rengeteget nevettünk. Hiányoztak már. A legjobb fiúbarátom a lánybarátomat kiidegelte ahogy szöcskékkel rémítgette. Irracionális dolgoktól tudunk mi emberek megrettenni. Aztán mikor én kerültem Vele szembe(a legjobb fiúbarátommal), kaptam tőle egy követ. Imádok követ kapni, valahogy számomra ez jelképes jelentőséggel bír. Szerintem pont azért adta, mert tudta, hogy ehhez egy közös élményünk is kapcsolódik. Ő tanított meg ugyanis kacsázni. Ez egy remek kacsázó kő, mondta is, hogy holnap megmutathatom hogy megy. (Persze nem dobtam el, de erről még írok, ugyanis, még a mai naphoz is van relevanciája!)
Este, ahogy hazaértünk, mindenki hulla fáradt volt. Reggel azonban nem mindenki kelt korán. Én nem szoktam sokáig aludni, nem is tudnék. 10 óra előtt persze már a két utolsó lustálkodót is felzargattuk, hiszen menni kellett bevásárolni ételt-italt az esti bulihoz. Párom megint dolgozott, míg mi mindent megvettünk, de úgysem fértünk volna el az autóban, meg nekem is jobb volt, csak a barátaimra koncentrálni. Lányok és fiúk a boltban külön váltunk. Vettünk koktél alapanyagokat, és vettünk pácolt husikat. Utólag azt mondom, minden nagyon finom volt, csak kicsit túl vásároltunk, azonban féltem, hogy mivel a szállás környékén nem volt bolt, mi lesz, ha nem lesz mit enni vagy inni. Jobb ez így.
Délben kimentünk a szállásra. 4 bicaj volt, ennyit tudtunk szerezni, de mondtam is kedvesemnek, hogy ha 5 lenne, akkor aki vezet az extra szívás, mert mindig egyedül kell legyen, nem is ihat, és a kipakolás is folyton csak rá hárul. Nyitásnak, én vállaltam, hogy vezetek és ki is jelöltem, hogy ki jöjjön velem. Nem kivételezésből, de a többiek nagyon szerettek volna tekerni, barátnőm meg nem. Vissza úton így is kicsit aggódtam, hogy nem esik-e neki rosszul, hogy bicajoznia kell. Alapból szerintem nem zavarta volna, de a párom elég bunkón közölte vele. Az én kérdése így hangzott volna: “Dorina, hazafelé vihet engem Viktor, hogy legyen időm összepakolni a cuccaim? Nem baj, ha bicajoznod kell?” A párom szájából meg ez hangzott el: “Gyakorolhatod a biciklizést, mert Bea jön velem autóval!” Sokszor a “Hogyan” többet javít vagy ront a helyzeten, mint maga a “Mit”…
De vissza-vissza, mert elkalandoztam!
Szóval, gyors kipakoltunk. Dorina rendes volt, hiszen mindenben segített, ezért is esett rá a választásom. Bár a többiekkel sem lett volna szerintem ilyen gond. Érkezés után átöltöztünk fürdőruciba, aztán irány a vízpart. Remek nap volt! Sokat játszottunk, pancsoltunk, napoztunk. Vittünk matracot, és vízi frizbit és vízipisztolyt. Mindennel jót mulattunk. Egyedül a homokvár építést hagytuk ki, de annyira meleg volt, hogy senkinek nem hiányzott a forró karcos homokban “fürdeni”. Este, mikor visszaértünk, mindenki ki volt merülve, és míg a kaja készült, iszogattunk és játszottunk. A játéknak válassz vagy vállalsz nevet adtuk. Lényegében annyi volt, hogy akinek a jelét dobtuk kockával, annak a dobó játékos tett mondott két variációt megkötések nélkül. Egyiket, ami jobban tetszett neki, ki kellett választania, és ha nem tudott dönteni, feladatot kapott. Nem sok feladat volt, mert leginkább őszintén elmondtuk mi a választásunk. Volt egy pár mókás, és volt egy pár szemét választási helyzet. Azért vészesen senki nem sértődött meg.
Egyik kérdésnél azért nekem felböffent a fájó múlt sava, és ettől utána nem is tudtam szabadulni. Mikor olyan kérdés volt, hogy az egyik barátom melyik barátnőmet választaná, mivel őszinte vagyok kiböktem, hogy nem bánnám, ha egyiket sem, mert az ilyesmi kellemetlenül tud elsülni. Én szeretem a barátaim, ám ha összejönnének, tudom, hogy őszintétlennek kellene velem lenniük, nem önthetnék ki a szívüket nekem, mert az akit szidnak esetleg, vagy akit bántanak, számomra szintén kedves ember. Törődök annyira azokkal akiket szeretek, hogy mikor valami bántja őket, nekem is fáj. Azonban ez nem tiltás, és nem az én engedélyem kérdése, hogy ki kit választ. Ez csak az én személyes véleményem. Mindennek ellenére a másik srác hozzám vágta, hogy ez mekkora önző dolog…
Na, nekem itt lett vége a jó kedvemnek. Beindult a lavina. Mindig aggódom azon, hogy annak ellenére, hogy sokszor kapom azt a visszajelzést, hogy mennyire törődöm másokkal, bizonyára önző ember vagyok, hiszen szeretek élni, boldog vagyok, akkor is, amikor minden elcsesződik, és mindig tudok mosolyogni. Nem megjátszva, őszintén.
Szóval önzés. Sokszor vágta már ezt hozzám más más ember, más más helyzetben, mikor azt választottam, hogy ha törik ha szakad, nem engedem, hogy szenvedve éljem az életem, mindig mások előtt fejet hajtva. Amikor a gyermekeim társasága nélkül jól érzem magam (közben belül sokszor megszakad a szívem, annyira hiányoznak) akkor magamat is ezzel mardosom, hogy önző vagyok, mert nem tudok szenvedve zokogni egész nap, mikor nélkülem kell legyenek. Szóval az önzés, nálam a vékony jég… Félek ettől a definiálhatatlan szótól, és ha olyanoktól kapom meg ezt akiket közel engedek magamhoz, akkor különösen fáj.
Az este vége még rosszabb lett. Ugyanaz az ember mikor elcseszett kedvvel tovább játszottam egy másik társasban, azt mondta nem tudok veszíteni. Ez sem izgatott volna, de addigra már eleve szarul voltam. Megmutattam, igenis tudok. Minden lelkesedés nélkül, hülyét tettetve játszottam tovább. Persze van egy nagy hátránya, ha valaki mindig a társaság középpontja. Ha ő megszűnik létezni, akkor gáz lesz a hangulat. Párom el is kezdte mondogatni, hogy mi a bajom. Én meg éreztem, hogy ezt nem akkor és nem ott akarom megdumálni. De ő sosem érti meg azt, hogy hagyja rám. Most sem értette, és mikor elmentem tusolni, utánam jött, és még tett a kedvemre egy lapáttal. Mi a bajom, miért nem foglalkozom a vendégekkel akiket elrángattam ide… meg ilyenek. Hiába mondtam mi bánt, hogy főleg a gyermekeim hiánya, és a saját önzésem, hogy aznap jól éreztem magam. Nem hagyott nyugtot. Végül kimentem- akkor már zokogva- és kb. összefoglaltam mi a bajom, hogy mindenki lenyugodjon. Aztán még kártyáztunk, de irtó uncsi volt minden.
Éjszaka még sokat beszélgettünk kedvesemmel, bár én akkor is főleg azt kértem hagyja rám… ő meg valahogy ezt nem érti meg bennem. Nekem van, hogy kell a csend a nyugi. Azért is haragudtam rá, mert nem akartam ezt a dolgot a többiek előtt felvállalni. Inkább higgyék, hogy nem tudok veszteni, vagy hogy sokat ittam, mint azt átélni, hogy milyen szar előttük sírni. Én erős vagyok, és kifelé is ezt mutatom, ám ember vagyok én is. Ahol sok az érzelem, ott nem csak mindig pozitív érzelmek lakoznak. Félelmeim közt szerepel az is, hogy akiket szeretek azokat elveszítem, és bár nem vagyok rá büszke, de ilyenkor buta módon azt érzem, hogy jobb távol tartani kicsit mindenkit, mint elég közel engedni ahhoz, hogy sebeket ejtsünk egymáson. Aznap este a kirohanásom miatt úgy éreztem, én már nem tudok a barátaim szemébe nézni másnap. Úgy éreztem az érzelmeim kitörése miatt úgyis elveszíteném őket, tehát kár is tovább építenem a kapcsolatom velük.
“Nem hozhatsz helyre valamit, ami elromlott, azzal, hogy minden egyebet is lerombolsz.” (Dean R. Kontz)
Utólag tudom, hogy ez butaság, mert ha csalódtak is bennem, mert nem azt kapták, amit szoktak, a sok derűt és viccet, azért még én ÉN maradtam. Remélem a barátságom is maradt velük ugyanaz. Egy emberről biztosan tudom, hogy semmin nem változtatott az este. Vele semmi nem állhat közénk!
Másnap reggel azért még éreztem, hogy kicsit fagyos körülöttem a levegő… ha másoknak igyekeztem is nem mutatni, de a pillantásokat kerültem. Aznap nem akartam már vezetni, mert alig aludtam valamit. Felpattanva a bicajra, éreztem, hogy nekem kell egy kis egyedüli tekerés, így előre mentem, mert már úgyis mindenki készülődött. Aztán furcsálltam, hogy a vízpartig nem értek be, de mire szálltam le a bicajról, autóval a párom és barátnőm megjöttek. Párom persze, lehet az előző esti vita miatt, egyből nekem rontott azzal, hogy miért különcködöm, meg hogy jól otthagytam mindenkit, milyen barát az ilyen? Hát, nem esett jól, főleg, hogy eleve hasonlók marcangoltak belül, és nem tudtam, hogy ennyit ártok egy kis előretekeréssel. Jól össze is szólalkoztunk a vízparton, bár én főleg azt az egyet kértem, mint mindig, hogy ilyenkor csak maradjon csendbe, míg mind a ketten lenyugszunk. Persze ez nem ment. De végre megérkezett mindenki, ezért a vita el lett vágva. A vízibiciklin már egész fain kedvem lett, de szerelmemmel, kicsit távolságtartó maradtam. Azért szokás szerint, nevettem, meg játszottam egy csomót. Fröcsköltem a vizet, és a fedélzeten állva billegetettem a vízibicót. Énekeltem, viccelődtem, és tudjátok mi a fura? Ilyenkor nem az van, hogy közben belül zokogok. Teljesen át tudom magam adni az érzéseknek amiket megélek, és ha kívül az látszik hogy énekelek harsányan, akkor belül táncolok.
A vízibicajon észere vettem, hogy a páromtól kapott gyűrűm eltűnt. Gondolom a vízben csúszhatott le, amikor eveztem játékból. Sajnáltam, de nem hagytam, hogy ez elrontsa a kedvem. A valós értéke minimális volt, az eszmei értékét pedig nem a megléte mutatja, mert a szívemben nem veszett el, csak a tárgy tűnt el. És tudvalévő, tárgyakhoz nem szoktam kötődni. Persze párom azt hitte direkt dobtam a vízbe, és szerintem most sincs meggyőződve, hogy nem így van, pedig becsület szavamra, nem tudom mikor tűnt el és hogyan. A dolog komikuma, és az elején már írtam is erről, hogy bezzeg a kacsázókövet nem dobtam be a vízbe. Szerelmem még ma is mondta, hogy azért mégis csak idegesíti, hogy a kő megmaradt, a gyűrűm meg a vízben úszik…
A többi dologról, ami vasárnap délután óta történt, azt hiszem egy másik alkalommal írok… Mára teljesen k. o. vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: